Tibor élménye a LAVE Mátrixról

Mindenre van szeretetteljes megoldás

Létezik egy kollektív emlékezet, melynek köszönhetően kölcsönösen tudást, érzéseket, megérzéseket, emlékezetet, gondolatokat közvetít egymásnak minden élőlény a világon. Ezt hívják morfogenetikus mezőnek vagy mátrixnak. Számtalan kutatási területen vizsgálták már az addig megmagyarázatlan jelenségeket: az állatok telepatikus képességétől az élőlények előérzetén át a kismamák és gyermekek közötti telepátiáig. A morfogenetikus mezők átterjednek téren és időn, s a cselekvésminták hologramszerűen képesek hatni a bárhol és bármely időben végbemenő eseményekre.

Bemegyek. Megszeppenve, hogy mi lesz, mint mindig. Leülök. Veronika és Laja rámnéz. Nem kutató, nem kíváncsi, csak befogadó, megnyugtató, elfogadó, biztonságos. Nem lehet nem elmondani a legbelsőbb fájdalmamat. Az úgy volt, hogy tizenegy éve a születésnapomon elhagyott a kedvesem. Azóta nem találom a helyemet rendesen a világban, akkor siklott félre csodás életem. Azóta nem találom benne magam. Pedig erőlködök és sokfelé kajtatok, hogy megtaláljam igazi önvalómat. "Ismerős az az érzés, amit az elhagyás után éreztél?" - kérdezi Veronika.

Megnyílik a morfogenetikus mező és elkezdek arra is emlékezni, amire minden emberi számítás szerint nem emlékezhetek. Nyakamra köldökzsinór-tekeredős, néhány percig meghalós születésem után öt napig egyedül voltam a kórházban.Hogy jól megvizsgálják, mennyire vagyok egészséges, mennyire vagyok életképes. Abban az öt napban éreztem ugyanazt a magányt, elhagyatottságot, szomorúságot, mint amikor egy évtizede elillant a biztonság és a szépség az életemből.

"Akkor azt a születés utáni 5 napban ért traumát gyógyítjuk." - hangzanak halkan, biztatóan Laja szájából a szavak. Jó kezekben vagyok - ezt minden porcikámban érzem. Előttem Laja, mögöttem Veronika áll, nem tudom, mit csinálnak, de érzem, hogy szeretetburok vesz körül. Néha válaszolok kérdésre, néha sírok, néha erősödik a fájdalom, néha a tenger ringatását érzem. Most már nem vagyok egyedül.

"És mit csináltok?" - kérdezem tőlük, miután újra képes vagyok szavakat formálni a végtelen csendemből.

"A szívterünket kinyitjuk és összekapcsoljuk egymással. Így elérehető lesz a morfogenetikus mező. És ott már csak a csönd van. Sose tudjuk, hogy mi fog történni. Ehhez kapunk támogatást a tértől és a középpontunkból. Megérezzük az illető lelkét, azt, hogy mi a legjobb neki. A lélek súgja a legjobb megoldást, mert semmi nincs ráerőltetve."

"Most menj Tibor. Biztosan érezni fogod, hogy az új energiád szerint kezd el majd a világ hozzád igazodni. Mert kiengeded ezt az új érzést a környezetedbe és azon is túlra. A végtelenbe. Ez az önvalód kiterjesztése és a dolgok majd úgy alakulnak, ahogy neked a legjobb lesz"

Mentem. Elárasztott a béke biztonságos érzése. Ugyanazt a békességet és boldogságot láttam Veronika és Laja szemében is. Aznap már nem tudtam beszélni. Teljes csendességemben átéltem, hogy a csatornák egy ideig nyitva maradnak. Hogy olyan kapukon menjek át, melyek támogatnak engem.

Sebestény Tibor